{ dokumentumok }

Nyitóoldal

kapcsolat

Susan Kelvin (született Kis Zsuzsanna)

1929. május 9-én született Budapesten, 15 éves volt, amikor édesanyjával és nagynénjével a Katalinban talált menedéket. 1944 júniusáig a Klára Ipari Iskolába járt, ahol Klinda Pál atya is tanított. Klinda atya ötlete volt a katonai egyenruhákat készítő üzem, a Katalin felállítása zsidó származású asszonyok mentésére.

Az alábbi idézet részlet a Yad Vashem 2009-es anyagából, amelyet abból az alkalomból állítottak össze, hogy Mallász Gittát posztumusz világ igaza címmel tüntették ki:

„Ott dolgoztunk az üzemben. Akinek volt varrógépe, be kellett adnia a Katalinba. Anyámnak volt egy, s azt el is vittük az üzembe. A varrodában ötös sorokban ültünk, nők. Ez egy nagy terem volt, és tele volt a katonaság számára készítendő ingek anyagával. Voltak nők, akik megtanították a többieket varrógéppel varrni. Így aztán szakmailag rendben volt. Fantasztikus szellemi légkör volt a varrodában. Több inget varrtunk meg, mint ami arra a napra be volt tervezve, és amikor befejeztük, elkezdtünk énekelni, együtt! Valóban nagyon gyorsan dolgoztunk, és örömünk is volt benne… Ezekben a nehéz időkben, amit átéltünk, olyan volt ez, mintha moziba mentünk volna.”

A történelmi tényeken kívül, 60 év elteltével felidézi a Katalin rendkívüli hangulatát, ahol - a súlyos fenyegetettség ellenére, amely mindnyájukra nehezedett - tapintható volt az öröm. Olyan öröm, amelynek a forrását felismerte:

„Volt egy négyfős kis lánycsapatunk: Litkei Marianne, Rosenberg Éva, Fränkel Marianne és én. Az volt a szokásunk, hogy kimentünk a kertbe (hatalmas volt), hogy a bokrokon át megpróbáljuk meglesni Lilit, Hannát és Gittát. Ott találkoztak a kis faházban. Egy alkalommal Lili utánunk érkezett meg, és tetten ért minket. Ránk nézett, és azt mondta: „Nos, tudni akarjátok, hogy mi történik itt? Üljetek le, mindjárt elmondom. De többé ne bújjatok a bokrok mögé, hogy meglessetek minket.”  Valójában spirituális pillanatokat éltek meg ott a faházban. Ettől kezdve valahányszor kedvünk támadt, kopogtattunk az ajtón, és megkérdeztük, hogy meditálhatunk-e velük együtt. Néha azt mondták: „Nem gyermekeink, elfoglaltak vagyunk, ne zavarjatok!” Nem tudom, hogyan történhetett, de a hét folyamán jobb lett a kapcsolatunk a többiekkel. Mi, a fiatalok mindig igyekeztünk látni a „triót” a bokrokon keresztül.  Ez volt a legfontosabb beszélgetésünk, a fiúkon kívül, de a fiúk, az persze más volt! Mindez jól mutatja, hogy bár borzalmas dolgok történnek, az élet megy tovább. És hogy azt a fiatalok fogják folytatni.”

2011 novemberében halt meg Londonban.

(Fotó: Andras S. Takacs)