Figyelj, szolgám! „Segítő” vagy.
Minden tetted, munkád, tanításod kulcsa a mosoly.
Kíséreld meg, tégy próbát! (AAV. 233. old.)

„Feladatának” teljesítése a második világháború alatti Magyarországon egyáltalán nem volt könnyű. Mozgásművészetet tanított, de egyben terapeuta is volt. Munkája jóval túlmutatott a szakterületén. Valójában rá akarta ébreszteni tanítványait, hogy fedezzék fel a test és szellem egységét. Ebben előfutár volt, hiszen akkoriban még alig esett szó relaxációról vagy jógáról. Mindössze néhány ország volt nyitott az efféle módszerekre. Egyik ilyen ország volt Svájc. Itt szerezte Lili a szaktudását, amelyből később töltekezett. Két nagy mestere volt: Émile Jaques-Dalcroze, a Dalcroze-módszer megalapozója, és Rudolf Laban. Az utóbbi osztrák-magyar származású volt, Budapesten is tanított, nyaranta pedig a helvét hegyekben tartott tanfolyamokat. Lili valószínűleg tőle szerezte szakismeretét.
Munkájában Lili meglepően újszerű volt. Székely Vera (2) így nyilatkozott róla: „Arra tanított, hogy fedezzük fel a testünkben rejlő hatalmas erőket, lépjünk kapcsolatba izmainkkal és csontozatunkkal. Tornáztatta a lábunkat, hátunkat, nyakunkat. Ez gyakran járt együtt mély érzelmi kitárulkozásokkal. Ezáltal Lili valójában pszichoterapeuta is volt, s ezt a tudását nagy tehetséggel alkalmazta.” (SB)

1906. szeptember 24-én született a Balaton melletti  Keszthelyen. Zsidó családból származott, ő volt a gyerekek között a legfiatalabb. A sokgyerekes család a legnagyobb rendetlenségben élt. Alkoholista édesapja ötven éves kora körül meghalt, és a mama nagyon hamar lemondott állandóan veszekedő gyerekeinek a fegyelmezéséről, amitől Lili nagyon szenvedett. Egyik bátyjának, aki kereskedelmi vonalon sikeres ember volt, két nagy kávéháza volt Budapesten. Ezek közül az egyik Budapest legnépszerűbb kávéháza volt, ahol valószínűleg minden előkelőség megfordult. A család abban a bérházban lakott, ami a kávéház fölött volt. Lili idejének nagy részét azzal töltötte, hogy békítgette egymással a családtagjait.
Mallász Gitta úszóbajnok volt, amikor Lilihez kezdett járni, hogy merev izmait fellazíttassa. Hamarosan szoros kapcsolat alakult ki a két teljesen ellentétes egyéniség között, egyik „pörgős”, a másik meditatív.
Gitta bemutatja Lilit Dallos Hannának. A három nő elég gyorsan felfedezi, hogy sok közös érdeklődési pontjuk van, s találkozgatni kezdenek. Hamarosan minden hétvégét együtt töltenek. Kialakul közöttük egy szoros közösség, amelyhez rövidesen Kreutzer József is csatlakozik.
Hanna, Gitta és József erős késztetést éreznek, hogy találkozzanak önmagukkal, ezért kiköltöznek Budaligetre, Lili csatlakozik hozzájuk. Természetesen továbbra is a fővárosban dolgozik, de a hétvégéket Budaligeten tölti. Kibérel egy nagyon szerényen berendezett kicsi faházat egy virágerdővel övezett kertben, és rendszeresen látogatja barátait. 1943-ban egy szép júniusi napon Gitta és Hanna különös hírt közölnek vele: egy hang szólt Gittához Hanna által. Lili kéri, hogy ő is részt vehessen ezeken az alkalmakon. Az 1943. július 9-i beszélgetés hangulatáról Gitta így emlékezik:
„Lili elhatározta, hogy ő is feltesz kérdéseket (…) rövid csend után mindannyian egy nagyon szelíd, melegséggel teli jelenlétet érzünk (…) A hang lágy, és nem felel meg mesterem szigorú hangvételének.” (AAV. 24. old.)
Gitta első kapcsolata belső mesterével szigorú volt: „Le fognak szoktatni a fölösleges kérdezősködésről. Vigyázz, mert rövidesen elszámolást kérnek tőled.” (AAV. 15. old.)
Lili angyala egyszerű és melegszívű. „Itt vagyok! Hívtál, Hívtalak.” (AAV. 24. old.)

A beszélgetések során az angyal végig irányt mutat „sűrűbb másának”. Lilinek különleges tehetsége van ahhoz, hogy páciensei lelki terhein könnyítsen, de ahhoz nem, hogy

A „budaligeti beszélgetések” 1944 tavaszán véget érnek. A németek megszállták Magyarországot, és teljes erővel szervezik a zsidók deportálását. A négy barát visszatér a fővárosba. Június elején Józsefet deportálják. Néhány hónappal később Gittát felkérik, hogy vállalja el egy varróüzem vezetését, ahol a leendő varrónők zsidó származásúak, és az üzemet a megmentésükre szervezik. Elfogadja a felkérést, azzal a feltétellel, hogy Hanna és Lili is ott lehessenek. Az üzemet a budai hegyekben, egy régi, üresen álló zárdában, a Katalinban rendezik be, Amikor a három nő megérkezik, iszonyú rendetlenséget találnak. Rendet kell teremteni. A félelemmel teli asszonyokat, mintegy százat, át kell alakítani fegyelmezett munkásnőkké, akik ingeket varrnak a magyar hadsereg számára! A feladatokat megosztják: Gittának keménynek kell mutatkoznia, és katonai fegyelmet kell tartania. Hanna és Lili „olajozza a gépezetet”. Hanna a varroda megfelelő működéséért felelős, Lili pedig a kisgyerekekkel és kamaszokkal foglalkozik.
A „parancsnok” Gitta erélyének, valamint Hanna és Lili lelkiismeretes munkájának köszönhetően a varroda szállítani tudja a megrendelt katonai ingeket. A Katalin olyan üzem, mint a többi? Nem egészen. Gittát ugyan lekötik a parancsnoki teendők, de Hanna nem hagy fel szellemi foglalatosságaival, Lili pedig relaxációt tanít a legfiatalabbaknak. És továbbra is folytatódnak a titokzatos gyűlések a parancsnok kis faházában, amelyet senki sem mer megközelíteni. Amint erről az ott dolgozó Péter Ágnes ír visszaemlékezéseiben: ők, a varroda munkásai a három nőt „különleges lényeknek tekintették, akik mindennapi cselekedeteikkel és lényük megfoghatatlansága által felettük álltak.” (SB)
A kaland öt ésfél hónapig tart. Ezalatt Eichmann és a fogdmegjei többszázezer zsidót deportálnak. A Katalin varroda számára azonban az igazi veszélyt a magyar náci szervezet, a Nyilas jelenti, amely átvette a hatalmat. Először november 5-én törtek be a Katalinba, de nem értek célt. Később, december 2-án visszatértek. Gitta hihetetlen ügyes stratégiájának köszönhetően a munkásnők nagy részre el tudott menekülni. Hanna és Lili azonban ott maradt, hogy Gittát védjék, aki az életét kockáztatta, hiszen nem lehetett tudni, hogyan fognak reagálni a nyilasok, amikor észreveszik, hogy a legtöbb zsidó nő elmenekült.

Tizenhatukat deportálják a táborokba az utolsó szállítmánnyal, amely elhagyja Budapestet. Hanna és Lili mellett ott van egy fiatal nő, Dános Éva, aki nagyon szereti Lilit. Az ő tanúságtétele révén ismerhető meg további történetük. Öt napig tartó utazás után a három nő megérkezik Ravensbrückbe, ahol 1944 decemberétől 1945 februárjáig rettenetes körülmények között élnek. Ott már nincs több beszélgetés az angyalokkal. „A túlélés az összes erejüket felemészti”. Hanna és Lili bátran néznek szembe a borzalmakkal, és mint varázs szót ismételgetik, hogy ismét Budapesten lesznek, és „cseresznyét fognak szedni.” Szomjazzák az életet, szeretnének túlélni, de nem bármilyen áron. A sportos Lili nem fogadja el azt a privilégiumot, hogy kápó legyen „mert akkor  elkerülhetetlenül vernie kellett volna a foglyokat”. (DC) Megingathatatlanul szolidárisak maradnak, s mindenből részesedenek. Legfőképpen emberi méltóságukat őrzik meg. Éva így mesél erről: „Lili ugyanolyan szép volt most is. Sikerült megőriznie egy piros pettyes sálat, amelyet igazi női eleganciával a fejére tekert”. (DC) És mivel Lili nagyon szenvedett a tábor mocskától, Éva éjjelente rendszeresen kiszállt az ágyból, amelyen közösen aludtak, hogy benedvesítsen egy mosdókesztyűt, amelyet korábban találtak, kockáztatva, hogy a felügyelők észreveszik. (DC)
„Ahogyan Hanna és Lili élt Ravensbrückben, az inspiráló volt. Olyanok voltak, mint valami fénykibocsátók.” - írja Éva. (DC)
Lehet, hogy megérhették volna a tábor felszabadulásának idejét, 1945. április végét, de a sors másképpen akarta. Február elején minhármukat „beválogatták” gyári munkára. 1945. február 15-én bevagonírozták őket egy embertelenül túlzsúfolt teherkocsiba, élelem és fűtés nélkül, tetvekekkel teli nyári ruhában. A célállomás Burgau volt, az a tábor, amelyben Messerschmittnek dolgoztak. Ez nem messze volt Dachautól, vagyis 700 km-re délre Ravensbrücktől. Az utazás tizenöt napig tartott bombázások közepette. Az éhség, a hideg és a betegségek elleni küzdelem jelentette az életet legtöbbjük számára. Hanna elvesztette a tudatát még melőtt beszált volna a vagonba, amely a sírjukká vált. A tizenharmadik nap reggelén „nagyra nyitott szemmel, a halál stigmáját hordozó arccal” találják.  Lili ekkor még él, de már tifuszos. Éva minden erejét megfeszítve próbál neki segíteni. Hiába. Lili haldoklik. Teste egy óriási seb, de igyekszik elrejteni az arcát szőke hajával, amelyet csodával határos módon meghagytak neki. Időnként segítséget kér. Majd erővel teli hangon felkiált: „Istenem, ha élve kijutok innen, egész életemet az emberiség szolgálatára áldozom.” (DC)
Ezek az utolsó szavai. Aznap éjjel meghal. Lili nem tudta megmenteni a saját életét, de tehetsége és nagylelkűsége által talán megmentette másokét. Székely Péter erről így tanúskodik: „Strausz Lili csodálatos nő volt, szellemi tornával foglalkozott. Talán azt mondhatnám, hogy megmentette az életemet, mert megtanított a technikájára, hogyan ne ne fárasszam ki magamat, hogyan pihenjek, miközben más izmokat dolgoztatok, és ez nekem a nagyon nehéz vagy kínos helyzetekben nagy segítségemre volt.”
Egyedül Éva élte túl ezt az elátkozott utazást.  Így ír erről a Mozgó börtönben: 
„Augsbourg, március 4: Lili lemeztelenített testét kiemelték, és ha akartam volna sem ismerem fel benne barátnőm élettel teli sportos testét.” (DC, p.123). És összeszoruló szívvel így összegzi: sohasem fogom magam mellett érezni a legjobb barátnőt, a legigazabb embert, a legtehetségesebb személyt, a legtisztább lelket, akivel valaha találkoztam: Lilit.” (DC)

A koncentrációs táborok 235 áldozatának emlékére. † 1945.
Augsburg, Westfriedhof (Nyugati temető).
Az egyik kőlapon ez szerepel: „Strauss Lilli 45 év” (3)

• (AAV) Az angyal válaszol, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005
• (DC) Eva Langley-Dános, Le dernier convoi, Albin Michel, 2012  (Dános Éva: Mozgó börtön, magyar nyelven csak kéziratban van meg, a feltüntetett oldalszámok a francia változatra utalnak.)
• (SB) Patrice Van Eersel, La source blanche. (A fehér forrás. Az angyal válaszol meghökkentő története) – Grasset, Paris, 1996. (és Livre de poche)